Még be sem fejeződött a Szent Pál-év, XVI. Benedek Jézus Szíve ünnepén meghirdette a Papság Évét, amely 2010. június 18-ig tart. Alkalmul Vianney Szent János, az arsi plébános halálának 150- évfordulója szolgált (1786-1859-2009). A pápa mottóul ezt választotta: „Krisztus hűsége, a papok hűsége”. A pápa paptestvéreihez intézett, 2009. jún. 16-ai levelében azt kívánta, hogy „az elkövetkező év legyen alkalom arra, hogy minden pap elkötelezze magát a belső megújulásra. Tegyenek mélyreható evangéliumi tanúságot a mai világban”, amint a maga korában tette a szentéletű arsi plébános, „az Isten szíve szerinti lelkipásztor.

Egyre jobban működjenek együtt a világi hívekkel, akikkel az egyetlen papi népet alkotják, és akik körében – a szolgálati papság erejében - azért fáradoznak, hogy „valamennyiüket elvezessék a szeretet egységére”, ezért a testvéri szeretetben „legyenek gyengédek egymáshoz és a tiszteletadásba előzékenyek” (Róm 12, l0). A pápa itt hivatkozik a II. Vatikáni Zsinat Presbiterorum ordinis kezdetű határozatának 9. pontjára, amely a papok és a világi hívők kapcsolatáról, együttműködéséről szól: „A papok ismerjék el és segítsék érvényesülni a világi hívők tekintélyét és az egyház küldetésében nekik jutott sajátos szerepet. Vegyék komolyan azt a jogos szabadságot, amely az emberi közösségben mindenkit megillet. Szívesen hallgassák meg a világiakat, testvéri megértéssel vegyék figyelembe kívánságaikat, ismerjék el, hogy az emberi tevékenység különféle területein nekik van tapasztalatuk és ők az illetékesek, hogy így, velük együtt, képesek legyenek leolvasni az idők jeleit.”

A pápa nemcsak azért hangsúlyozza mindezt, mivel - főleg az ún. „nyugati világban” - egyre aggasztóbb a paphiány, hanem mivel ez a zsinati egyháztannak (Lumen gentium, II. fej. Isten népe) logikus következménye. Miután elismeréssel szólt a papok nagy többségének áldozatos szolgálatáról, akik a legkülönbözőbb helyzetekben hűségesen teljesítik feladatukat, nem hallgatja el azt sem, hogy sajnos vannak szomorú helyzetek, amelyekben az egyház maga szenved egyes papjai hűtlensége miatt, és a világ ezt botránkozás és visszautasítás alkalmául használja fel. Mindez segítheti az egyházat abban, hogy papjai gyengeségének pontos kiteregetése helyett megújult és örvendező lélekkel tudatosítsa Isten ajándékának nagyságát, amely megnyilatkozik a nagylelkű lelkipásztorok és Isten szeretetének magukat átadó szerzetesek életében.

A Papság Évét megnyitó pápai levél főleg Vianney Szent János lelkiségét állította példaképül a papok és szerzetesek elé. De – mint láttuk – a lelkiségen, a megújulás sürgetésén kívül érintett néhány időszerű kérdést: a papság válsága, egyháztani szempontok, papok és világiak együttműködése stb. A következő alkalmakkor sorra vesszük a fontosabbakat.

A II. vatikáni zsinat után kirobbant tekintélyi válság a társadalomban és az egyházban egyre mélyült (a 1968-as diáklázadások, a Humanae vitae enciklika körüli viták, kontesztáló teológusok, a zsinati teológia progresszív és tradicionalista értelmezése stb.) Az egyházi válság különösképpen tükröződött a papság válságában: a papok identitásválsága, kilépések, hivatások csökkenése. Csak egy példa: a papi szolgálat alóli fölmentések kérése 1964-ben 640 volt, négy évvel később pedig már 2.263! Utána rohamosan növekedett világszerte a papi és szerzetesi felmentések száma. 1966 és 1968 között Európa több országában a papi és szerzetesi hivatások csökkenése kb. 40 % volt.) A papi identitás kérdésével foglalkozott az 1971-es püspöki szinódus előkészítéseként a Nemzetközi Teológiai Bizottság, amelynek dokumentációja megjelent a párizsi Cerf kiadónál: Le sacerdoce ministeriel. (A szinódus okmányát pedig magyarul közzétette a Szent István Társulat.)

A papi válsággal foglalkozó irodalom a hetvenes években megkísérelte osztályozni a szolgálatukat elhagyó papok (és szerzetesek) jellegzetes típusait. Egészen vázlatosan a következő csoportokat különböztették meg:

1) Azok, akiknek sohasem volt igazi hivatásuk, vagy nem voltak alkalmasok a papságra, tehát fölszentelésük téves volt. Ilyen esetek régen is előfordultak, de a hetvenes évek első felében (VI. Pál idején) könnyebben kaptak felmentést. (II. János Pál megszigorította a gyakorlatot.)

2) Azok a papok, akik nem képesek elviselni az egyház belső feszültségeit. Úgy érzik, hogy két tűz közé szorultak: egyfelől idejétmúltnak találják a mai egyházi struktúrákat, másfelől szeretnék magukat elkötelezni, hogy elősegítsék a világ fejlődését, hogy osztozzanak az emberek sorsában, szenvedéseikben, alkotómunkájukban, hogy esetleg családot alapító emberekként találják meg helyüket a társadalomban.

3) A harmadik csoportot a bátorságukat vesztett papok alkotják: idegenül érzik magukat a modern világban. Csüggedésük, pesszimizmusuk okai: gyötrelmesen keresik azokat a szavakat, eszközöket, amelyekkel mint papok kapcsolatot teremthetnek a szekularizálódó, elkereszténytelenedő, ateista világgal; eddigi munkájuk eredménytelensége; a magány kemény próbatétele, anyagi nehézségek, létbizonytalanság.

4) Akik nem tudtak ellenállni az eddigi életszemléletüket felforgató elméleti és gyakorlati nehézségeknek. Egyesek elveszítették hitüket, és itt mindjárt jelezzük, hogy a papi identitás mai válságának gyökere a hit válsága. (Erre a következőkben visszatérünk.) De vannak e 4. csoportban olyanok is, akiknek Istenbe és Krisztusba vetett hite ugyan nem szenvedett csorbát, de nem tudnak hinni a mai egyházban, egy bizonyos egyháznak. E csoport tagjai – saját vallomásuk szerint – az őszinteség útját választják. Mivel nem tudják elfogadni a mai intézményes egyházat, tehát összeegyeztetni saját egyházképüket és papi hivatalukat, inkább elhagyják a papi szolgálatot. Természetesen ez a tipizálás csak hozzávetőleges. Minden személy „északfok, titok, idegenség” (Ady), minden pap esete egészen sajátos.

Tegyük hozzá: a kötelező papi cölibátus valamiképpen mind a négy csoport döntésébe belejátszik. Továbbá a kilépés minden korosztálynál tapasztalható, de a legtöbb a 35-45 éves fiatal papok körében. „Nyugaton” (Európában és Észak-Amerikában) a kilépések egyik oka sokaknál a hierarchiával, a püspökkel és a római Kúriával való összeütközés. Sokszor politizáló világiak vagy megnősült papok tanúsítanak kontesztáló, kritikus magatartást, és nyomást gyakorolnak a papságra is.

A Nemzetközi Teológiai Bizottság említett dokumentuma megállapította: a papság mai válságát részben az egyház életének jelenlegi mélyreható reformjai, a világgal való új kapcsolatai idézték elő. Végeredményben a papság mai válsága az egyház válságából ered, ez pedig a modern világ szellemi-kulturális válságának eredője. „Ha a papság jelenlegi megpróbáltatása identitásválság, akkor ez valójában az egész egyház identitásválságát jelzi” - állapította meg a Nemzetközi Teológiai Bizottság. Látjuk majd, hogy a krízis gyökerénél a keresztény hit válsága rejlik.