Az utolsó ítélet a reményt élteti
     XVI. Benedek pápának a reményről szóló második körlevele az utolsó ítélet megfontolásával zárul. Miután a remény gyakorlásának a helyei között felsorolta az imádságot, a tevékenységet és a szenvedést, ezután a hívő ember szemét arra az eseményre irányítja, amelyről a hitvallásban így emlékezünk meg: „De újra eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat.” Itt a Szentatya egy olyan adottságot hangsúlyoz, mely a keresztény élet központi magja. Tudniillik a hívő nem csak a múltban és a jelenben fedezi fel Krisztushoz való tartozását, hanem tudatában van annak, hogy egyszer eljön az igazság órája, amire Jézus oly sokszor utalt, és újra eljön megdicsőült formában hitünk és reményünk beteljesítője, a megváltó Jézus Krisztus, az Isten Fia. Ezen a ponton azonban a Szentatyával együtt megállapíthatjuk, hogy az egyéni alkalmazásban felfogott keresztény hit csak a lélek személyes üdvösségére figyel. Az egyetemes történelmet a fejlődésbe vetett hit uralja. Az ítélet várása mégsem tűnt el teljesen, csak különböző formákban jelent meg. Maga a XIX–XX. századi ateizmus felfogható úgy is, mint az igazságtalansággal és a szenvedéssel szembeni tiltakozás. Ez a világ így nem lehet a jó Isten műve –vélték–, ezért az embernek magának kell megvalósítania az igazságosságot. Ez azonban alapvetően téves vállalkozás, és nem véletlen, hogy az ilyen kísérleteket a legnagyobb kegyetlenség, épp az igazság megsértése követte. Ezért az a világ, amely ma maga hozza létre a saját igazságát, egy remény nélküli világ. Mert itt senki és semmi nem válaszol a szenvedésre, és senki és semmi nem akadályozhatja meg, hogy a hatalom cinizmusa ne uralja továbbra is a világot.
     A frankfurti iskola nagy gondolkodói, köztük Max Horkheimer (1895–1973) és Theodor Adorno (1903–1969) hasonlóképpen bírálták az ateizmust és a teizmust is. Az 1923-tól kezdődő csoportosulás az elméleti filozófia alapján, a pszichoanalízis és az egzisztencializmus felhasználásával, és nem utolsósorban marxista tételekkel kívánt megalapozni egy olyan kritikai elméletet, mely kizárja a szerető Isten „képét”. Horkheimer radikálisan kizár mindent, ami pótszer lenne, visszautasítva a jó és az igaz Isten képét is. Ily módon hangsúlyozza a végletekig az ószövetségi képtilalmat, és beszél a teljesen más „nosztalgiáról”, mely elérhetetlen marad, s mely nem más, mint az egyetemes történelem felé megnyilvánuló vágy kiáltása. Adorno is határozottan visszautasított minden képi ábrázolást, s így ő is kizárta  a szerető Isten képét. Ugyanakkor ezek a gondolkodók felvázoltak egy olyan „negatív” dialektikát is, amelyben az igazság egy olyan világot követel magának, amelyben nemcsak a jelen szenvedés semmisül meg, hanem vissza lehetne idézni azt is, ami már végérvényesen elmúlt. Ez mindenesetre azt jelentené, hogy az igazság nem valósulhatna meg számunkra a holtak feltámadása nélkül. Egy ilyen elgondolás viszont magában foglalná a test feltámadását is, mely az idealizmus és az abszolút szellem számára mindig idegen marad.
     Bár a Tízparancsolat visszautasítja Isten képi ábrázolását, a IV. Lateráni Zsinaton mégis elfogadták a negatív teológia értelmezését (DS 806), mely szerint bármily nagy a Teremtő és a teremtménye közti hasonlóság, különbözőségük mindig nagyobb. Ezért a keresztény nem állhat meg Horkheimernek és Adornónak a teizmusra és az ateizmusra kimondott elutasításánál, mivel maga Isten lett „képpé” az emberré lett Krisztusban. Benne, vagyis a Feltámadottban lett végleges valamennyi hamis istenkép elvetése. Isten most az ártatlan szenvedőben tárja fel igazi arcát, és születik meg a remény bizonyossága, hogy Isten létezik, és Ő oly módon is létrehozhatja az igazságot, amelyre mi nem vagyunk képesek, a hit által azonban ezt megsejthetjük, vagyis nem mást, mint a test feltámadását és az abszolút igazságot. Az utolsó ítélet ezért – teszi világossá XVI. Benedek pápa – mindenekelőtt és főként remény. Ezt a múlt század történelme ékesszólóan bizonyította. A Szentatya hangsúlyozza, hogy az igazság kérdése a legfontosabb tény a hit és az örök élet vonatkozásában.